Nem szabad félnem. A félelem az elme gyilkosa. A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet. Szembenézek a félelmemmel. Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem. És amikor mögöttem van, utánafordítom belső tekintetemet, követem az útját. Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.Bene Gesserit, félelem elleni litánia
Ha félek kiállni egy 200 tonnás, felszálláshoz gyorsuló Jumbo Jet elé, hogy puszta kézzel megállítsam, akkor az egyszerűen az épelméjűségemről tesz tanúbizonyságot. Ha bízom a félelmemben és nem állok a gyorsuló gép elé, megúszom a koporsó költségeit -- és még az egom sem sérül, sőt, a rólam alkotott társadalmi kép megőrzésével még a méltóságom is megmarad. A félelem tehát evolúciós jelentősségű érzelem, amely biztosítja a biológiai túlélést -- amit egy téves logikai lépés következtében hajlamosak vagyunk az egyre fontosabbá váló társadalmi "túlélésre" (azaz a méltóságunk megőrzésére) is kiterjeszteni. Pedig míg a félelem maga ösztönösen megjelenő érzelem, a félelem tárgya sokszor már a kultúránkhoz kötődő tanult dolog.
Az oktatási rendszerünk egyik átfogó sajátossága, hogy a félelemre nevel. Félelemre a kudarctól és épp ezért félelemre a kezdeményezéstől és a kreativitástól. Tanulásként még mindig túlságosan sokszor pusztán a tényanyag bebiflázását ismeri el. Az új megoldásokat pedig többnyire igen rosszul kezeli. Képzeljük csak el azt a diákot, aki mással íratja meg a leckéjét. Hogy gondolkozik az a diák? Értékesebbnek tartja az idejét, mintsem hogy a lecke megírására pazarolja, ezért valamilyen előnyért cserébe más idejét veszi meg. Ezt úgy hívják: munkaadó. Hát nem ésszerű ez a gondolkodás? Ám ahelyett, hogy ezt a próbálkozását -- a tananyagba mintegy beemelve -- az egész osztállyal alaposan körüljárnánk, egyszerűen morális alapon büntetjük azt. Megvallom, én egészen ötödikes koromig éltem ezzel az eszközzel, ám egy nyelvtan házi feladat "delegálása" során, amelyben többek között a létigét kellett tagadni múlt, jövő és jelenidőben, amikor rápillantottam a frissen elkészült leckémre, tudtam, hogy ennek az időszaknak leáldozott. A könyvemben ugyanis a legnagyobb megrökönyödésemre a következőt láttam: nem volt, nem lesz, nem van. Ha nem lettem volna már túl a megszégyenítő morális leckén, és lett volna kivel megvitatni a dolgot, tudtam volna, hogy egy alkalmazottcsere elégséges lépés lett volna a probléma orvoslására. Hacsak persze nem alakult volna ki valamiféle "leckeírók szakszervezete." :)
De visszatérve: kicsit sarkosan, ha nem hulla merev arccal biflázod be és köpöd vissza az adatokat, "szégyenpadra" kerülsz. A kudarc és a kreativitás túl sokszor asszociálódik a szégyennel és a csökkent értékűség érzetével. Nem csoda hát, ha ezeket minden erőnkkel igyekszünk a későbbi életünkben elkerülni. Nem merjük kimondani, hogy mit akarunk igazán, mert megtanultuk a környezetünk véleményét többre értékelni a sajátunknál. Ráadásul, ha nem sikerül, hallgathatjuk a naugyézést.
A félelemre épp ezért sokszor tekintünk úgy, mint egy negatív érzelemre, amely valójában csak megóv minket a sérüléstől. Pedig a félelemre lehet másképp, pozitívan is tekinteni. Mert a félelem nem más, mint iránytű a szabadság felé. Sok esetben pont arra mutat rá, hogy hová építettünk korlátokat a világunkban. A vele való szembefordulás pedig nem egyszerűen a korlátokat rombolja le, hanem tágítja és át is alakítja az egész világunkat. Ennek a jelentőségét pedig nem szabad lebecsülni. Többen csodálkoztak, hogy hogyhogy félek. Hát így. Féltem mielőtt belevágtam a szavazásba, és félek persze most is. De ez nem az a negatív félelem, amire legtöbben gondolnak. Ez nem paralizál, sokkal inkább vitalizál, mert a másik oldalán látom azt a szabadságot, amire mindig is vágytam. És nem pusztán az anyagi függetlenségről beszélek (bár kétségtelenül az is fontos része a dolognak), hanem az elme szabadságáról. Jóllehet nyilván sokan ácsingóznak a bukásomra is, ki merem mondani, hogy ezt akarom, és el is fogom érni. Ezen a blogon pedig mindenki tanúja lehet annak, hogy hogyan.
Laci, a Vállalkozó Bölcsész
